Félelmetes, hogy még így lassan másfél év távlatából is tud kísérteni a múlt! Tegnap egyik barátommal beszélgettem exes témáról. Mesélte, hogy ő még sms-t szokott küldeni nekik meg néha msn-el is velük. Mondtam neki, hogy én úgy nem bírnék létezni ha keresném. Fájna. Megnéztem iwiw-et ahol láttam új kép került fel a Dominik bátyja profiljába. Az unokahuga volt rajta meg még pár rokonuk. Egyből beugrott a kép mikor a Domi anno egyszer mutatta nekem unokahugát webkamerán. Akkor még picike lány volt, mostmár megnőtt. Az ölébe ültette, és együtt mosolyogtak a kamerába. Olyan jópofák voltak úgy együtt. Mondtam neki dícsérje meg a kislányt, hogy nagyon szép. Mondta neki: "nagyon szép vagy ám" Aztán a kislány mosolygott újra. Ez valahogy úgy előjött, aztán lefeküdtem aludni. Több sem kellett, előjöttek a mélyből a régi emlékek. Helyzetképek, és a közös dolgok. Sajnos csak a jók, és felijedtem egyből. Olyan rossz érzés fogott el... 3 körül ideültem a géphez, hogy írok egy posztot de aztán nem volt lelki erőm egy sort sem írni. Idén ez volt az első eset, hogy előjött így minden, és egyáltalán nem volt kellemes!

Az az igazság, hogy megvagyok nélküle, de még tudat alatt mindig megvan valami iránta. Bár nem tudok róla semmit, és már nem az az ember mint aki volt, de mégis mély nyomot hagyott bennem. Ha ma beszélnénk akkor tudnám nem illik hozzám, de az emlékeken ez nem változtat. Ha még vele lennék akkor szenvedés lenne, és zsarnokoskodna rajtam. Csúnyán kihasznált és az orromnál fogva vezetett. Érzelmek azok nem voltak irántam a részéről. Ezt bánom, mert én szerettem. Utálom magamat mert eldobtam magamtól azt akit szerettem, de nem volt már más választásom. Nem bírta elfogadni azt ami, és átvett egy olyan jellemet amiről azt gondolja úgy róla nem derül ki hogy meleg, és majd elmúlik a melegség egyszerűen. Engem a folyamatos támadások tőle felőröltek. Nem szeretett soha igazán. Tudom már sosem gondol rám, ha meg valaki előhöz akkor: az egy hülye vagy éppen "utálom" mondattal elintéz. Semmit sem jelentettem a számára.

Az a baj, hogy mikor megismertem valami olyan plusz volt benne amit azóta senkiben sem találok. Valami kisugárzás vagy valami ami megfogott. A lénye, a mosolya, a szemeiben az a valami, az hogy a környékemen volt. Bár kelekótya volt és butus, de vigyáztam rá. :) Nem pótolta még semmi azóta sem ezt az érzést, és ez elszomorít. :( Egyik srác sem azok közül akikkel ismerkedtem, pedig volt pár.

Sajnos sohasem lesz belőle már olyan ember mint aki volt mikor együtt voltunk. Sohasem lesz belőle jó ember. Ha még lesz is, akkor sem fogok vele találkozni. Összejönni főleg nem, mert akkor szenvedés vár rám. A sors így akarta, el kell fogadni a tényt. Megtapasztalhattam mi az a szerelem. Egyszer egyik tiszta pillanatában figyelmeztetett: "menekülj tőlem, mert csak fájdalmat okozok" Igaza volt...

Hol vagy már végleges felejtés? Sehol... Az igazán nagy szerelmek mindig megmaradnak. Aki így ennyi idő után is megmarad arról tudhatod, hogy tényleg igazán  szeretted... Csak egy dolog ment engem meg az emlékektől... Ha újra szerelmes leszek valakibe. Kilátások erre? Semmi :S Hiányzik valaki... aki...

Jobb ha tanulok, az elnyomja ezeket. :(

UPDATE1(11:32): Ha a jó oldalát nézem akkor meg legalább kipróbálhattam milyen szerelmesnek lenni, és jobb ember lettem mert megtanultam mi az, hogy fáj. Nagy árat fizettem érte, de valószínűleg ezt érdemeltem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.